Az alábbi cikk
innen való , de annyira jól összeszedett összefoglaló, hogy kár lenne csupán a linket kirakva a figyelmetekbe ajánlani. Szerintem a könyv minden első gyermekes anyukánál alapműnek kellene lennie, mert elolvasása után remélhetőleg kevésbé érezné magát inkompetensnek saját szerepében, könnyebben vívna meg azokkal a hatásokkal amelyek szülőként elbizonytalanítják .
Jean Liedloff:
Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum-elv
Kétezeregy Kiadó, 2008.
Sok nevelési módszereket bemutató könyvet
olvastam már, nagy részüket még azelőtt, hogy anya lettem volna. A
sokféle ismeret birtokában ma azt mondom, bár ne tettem volna, mert
összezavartak és minden jó tanács ellenére elnyomták az ősi ösztönöket
bennem, amik a legjobb anyává tehetnek bárkit. Mégsem tennék máshogy,
mert minden elolvasott könyvnek volt mondanivalója számomra, – ha néha
csak az is, hogy így ne! – amiket összefésült, és minden eddigi
kérdésemre választ adott Jean Liedloff, Az elveszett boldogság nyomában című könyve, ami Barta Judit fordításában jutott el a magyar közönséghez.
A szerző amerikai származású, egyetlen
könyve jelent meg és nincsen saját családja, viszont a dél-amerikai
őserdőben töltött két és fél év során olyan tapasztalatokat gyűjtött,
amiket szerencsére megosztott velünk, hogy mi jobb szülők és jobb
emberek lehessünk.
„Ez a könyv egy elvet igyekszik elmesélni, nem pedig egy történetet”,
mégis azzal kezdi, hogy felfedi, milyen kalandos úton a véletlenek
sorozatának köszönhetően jutott el többek között a jekána indiánok
közé, ahol a romlatlan emberi természetet figyelhette meg. Kaliforniai
otthonában pedig pszichoterapeutaként alkalmazza azóta is, az ott levont
tapasztalataiból megalkotott kontinuum-elvet.
Megfigyelte, hogy míg az ún. nyugati
civilizáció boldogtalan és feszített tempóban átrohan az életén, addig
az őserdőben elszigetelt jekána indiánok tökéletes harmóniában élnek
magukkal és környezetükkel. Arra a következtetésre jutott, hogy mindez a
teljesség mindannyiunkban megtalálható, de igen hamar megfosztanak
tőle. A csecsemőkorban természetesen meglévő bizalmat kell csak
megtartanunk a boldogságunkhoz:
Az anyaméhben egyenes vonalú fejlődési
szakaszok vezetik át a magzatot azon a kilenc hónapon, amikor már készen
áll, hogy megszülessen. Ebből a kényelmes, biztonságos közegből kiszületik (ahogy a 3 éves unokahúgom javította a megszületni
kifejezést) egy hideg, vakítóan fényes, fülsiketítően hangos,
túlságosan tágas világba, amihez mind villámgyorsan képes alkalmazkodni.
Az anyaméhben beteljesült vágyak
feltételezik a születés utáni igények kielégítését is. Az evolúció
évmilliói során őseink tapasztalatai genetikailag kódolódtak bennünk a
magzati kortól kezdve, hogy mikor, mire van szükségünk a túléléshez. A
természet pedig egyszerűen csodálatos, mert se többet, se kevesebbet nem követel annál, mint amennyire szüksége van.
A csecsemők az örökkévaló mostban élnek, minden akciót interakció követ. Az elvárásai a moston és az ősi beidegződéseken alapulnak. Amikor hagyunk sírni egy kisbabát, az időtlen reménytelenség állapotába
taszítjuk. A babák létfontosságú szükséglete, hogy karban legyenek. Ezt
korábban nem kérdőjelezte meg senki, hiszen az életben maradás
feltétele volt, hogy az anya ne tegye le a babáját. Nyilván ma nem attól
kell tartanunk, hogy egy kardfogú tigris elragadja a gyermeket, de az
ösztöneink és igényeink ettől nem változtak. Biztonságot nyújt számunkra
a folytonosság érzése. A gondolkodás előtti érzések befolyásolják a
gondolkodó benyomásait a világról, amik meghatározzák a viszonyait vele.
„A kultúrában való részvételnek az
elvárása evolúciónk terméke, és az erkölcsök, melyeket ezen elvárások
folytán magunkévá teszünk, ugyanolyan szerves részeivé válnak a
személyiségünknek, mint más fajoknak a veleszületett viselkedésmódjai. ”
A csecsemőket hagyni kell, hogy
kibontakoztassák velük született képességeiket szükségleteik szerint. Ez
kicsit Marxista filozófiának hangzik, de tény, ha első pillanattól
kezdve az elégedettség érzését erősítjük, akkor az lesz a viszonyítási
alap nem pedig az elégedetlenség, megfosztottság érzése. Most, hogy
hivatalosan is az egyik
legelégedetlenebb nemzet
vagyunk, azt gondolom külön is érdemes odafigyelnünk, hogy a
nézőpontunkat alapjaiban cseréljük ki a félig üres pohárról a félig
telire.
A szerző számos érdekes példával meséli
el, hogy milyen könnyedén és természetesen illeszkedik a jekána indiánok
életébe minden csecsemő és gyerek. A mi társadalmunkban két felfogással
találkoztam. Akik azt tartják természetesnek, hogy a gyerek az első
pillanattól tökéletesen alkalmazkodjon a szülők napirendjéhez, a másik
oldalon azok állnak, akik teljes mértékben alárendelik magukat a
gyermekeiknek. Számomra az egyik sem követhető, ezért megnéztem a lányom
szokásait, alkalmazkodtam hozzájuk, de aztán azt a napirendet
igyekeztem betartatni vele is. Az általa kialakított rendszer
két-háromhetente változott ugyan, de számunkra ez működött.
A jekánák nagyon tisztelik egymást, a
gyerekeket is egyenrangú partnerként kezelik minden szituációban
születésük pillanatától. Nem foglalkoznak külön azzal, hogy mik a
gyerekek szükségletei, a sajátjukat elégítik ki, végzik a mindennapi
teendőiket és mindebben részt vesznek a gyerekek.
Az
őserdőben természetesen nem használnak babakocsikat, közvetlenebb módon
oldják meg, hogy a gyerekek testközelben legyenek. Hordozzák őket,
pántokkal, kendőkkel kötik magukra. Az első észlelések így egy tevékeny
anya testéhez kötődnek.
Liedloff azt a tapasztalatot vonta le,
hogy ideális esetben a szülők példákat nyújtanak a gyerekeiknek – a
felnőtt társadalom a fiatalabbaknak – az nem befolyásolás. Ahogy a
jekánák is, nem kell külön figyelni a gyerekekre aközben, hogy végezzük a
saját dolgunkat. Elég olyankor velük foglalkozni, amikor igénylik és
akkor is csak annyira amennyire szükségük van rá.
Gyakran esem én is abba a hibába, hogy
non-stop védőhálóként akarok szerepelni a lányom életében, és nagyon
kevés esettől eltekintve teljesen feleslegesen fordítok erre plusz
energiát. A ritka alkalmak, amikor megelőzök egy-egy kisebb sérülést
pedig nem mindig válnak a javára, mivel így nem ismeri meg a korlátait.
Mivel a szándékaim és a lehetőségeim különböznek, így minden jó akaratom
ellenére is történnek balesetek. Gondolom nem az én kétéves lányom az
egyetlen, akinek kék-zöld foltok és mindig megújuló bibik színesítik a
lábait. Arról is nehéz leszokni, hogy ne rohanjak rögtön oda, sztoikusan
szemléljem csak az eseményeket, mikor tótágast áll a kismotorjával
mindaddig, míg biztosan nem tudom, hogy itt most kellek. Abban sem
egyedülálló, hogy néha egy kis szellőre is, a kellő figyelem birtokában
úgy reagál, mint egy gyakorlott focista, míg vérző sebekre néha ügyet
sem vet, ha nagyon belemerült valamibe.
A könyv nagyon jól tagolt fejezetekben
vezeti fel, meséli el a kontinuum-elv lényegét a csecsemőkortól a
felnőttkorig. Jól látja és láttatja is a különbséget a természeti
társadalom és a mi felgyorsult, rohanó életünk között. Érthetően meséli
el a lényeget, használható gyakorlati tanácsokat is ad, hogyan lehetne,
átültetni az elvet a mindennapjainkba.
Nagyon érdekesen vezeti le a gyerekkori
elégedetlenségből származható felnőttkori frusztrációinkat, amik
megfelelő viselkedési formákkal megelőzhetőek a következő generációk
életében, illetve felnőttkorban is kijavíthatóak.
A könyv nyilván költői túlzással, de lényegében minden hétköznapi problémára választ ad. Nem tudjuk lexikonként felütni a hisztis szónál és nem kapunk egy receptet, ha ezt tapasztaljuk, ezt és ezt tegyük és akkor minden nagyon jó lesz.
Igazából sokkal többet tud. Összefüggéseiben mutatja meg, hogy lehetünk elégedett emberek és boldogok.
Ha szívesen elolvasnád a könyvet, gyere és kölcsönözd ki :)
